Az elmúló évre és az eljövendőre......

"Az idő dajkája ma éjjel egyik kezével újévet ringat
Miközben a másikban bús ravatalon óévet takargat.
Virrasszuk ugyan a régit, de inkább az újat köszöntjük
S a telt élmény-poharat ma éjfélkor mind kiöntjük.
Újesztendő, állj elébünk, hadd lássunk a velődig ma éjjel!
Lám veled is vénebb lett minden létező egy évvel.
Újesztendő, áldott hajnala újabb vágynak, tettnek.
Termő méhe légy emberséges tiszta becsületnek!
Újesztendő, előlegezz feleletet sok-sok kérdő szóra,
Lám sír a harang már s minden házban búcsút ver az óra.
Újesztendő, hozz békét, jót, boldogat, termőt,
Oszlass el egünkről minden vészt; poklot-rejtő felhőt."



a 2007-es évben utoljára, pár (talált) okosságom a mai napra:



"Egy kicsit öregebb, egy kicsit bölcsebb, egy kicsit kerekebb lettem, de még mindig nem vagyok tökéletes."

"Az optimista azért marad fenn éjfélig, hogy lássa az újév beköszöntét. A pesszimista azért marad fenn, hogy megbizonyosodjon az óév elmúlásáról."

"Az újévet az egész világ úgy várja, mint egy ifjú trónörököst: köszöntéssel, ajándékokkal és ujjongással."

"Kinyitjuk a könyvet. A lapok üresek. Magunk írjuk a szavakat. A könyv címe: Lehetőség és az első fejezete: Újév."................

Ha elmúlik karácsony

Nos hát elmúlt ez a karácsony is. Szép volt, lett díszíthető fa is.
A hó ádáméva délelőttől - karácsonymásodiknap reggelig hellyel közzel esett, és lett vagy 30 cm biztosan, a szomszédsággal az utcát - hogy járható legyen gépjárművelis - kétszer végigtakarítottuk.
És szenteste (életemben először) voltam éjféli misén - és bár a keresztségben református vagyok - a mise előtti kis misztériumjáték és Ferenc atya szavai nagyon jót tettek a lelkemnek.
És 2007 napjai erősen megszámláltattak, elmúlanak gyorsan........

Erdély kincsei - A tordai sóbánya

Torda várost és környékét járva, mint ahogy a Tordai - hasadékot, a nagymúltú, szépen kialakított és rendben tartott Salinát - a tordai sóbánya múzeumot is látogassátok meg.
Én megtettem, hatalmas élmény volt bányászember lévén szakmai szemmel nézve is, de egyébként is minden arra járónak ajánlom. Meleg ruhát vigyetek magatokkal és szánjatok rá kb. két órát. Könnyen járható és a bányajárást követően gazdagabbnak fogjátok érezni magatokat, a sós - hűvös - párás levegőben biztosan megérinti a ti lelketeket is a múlt, a régenvolt nagyszerű emberi teljesítményeit látva.

A tordai sóbánya különleges, és épségben
megmaradt mementó, az erdélyi sóbányászat emlékeként.
A bánya Torda város keleti részében - Kolozsvár felől érkezve könnyebben, Nagyenyed irányából kissé nehezebben, útmutató táblák híján, ezért esetleg többször meg kell állni érdeklődni - található. A bánya egyes részeit a Habsburg uralkodócsalád tagjairól nevezték el. Az 1600-as években három harang alakú, süvegbányát nyitottak az itteni domb tetejéről, ezekben fejtették a kősót a XIX. század elejéig, de a megnövekedett termelési - szállítási mélység miatt, az önköltségi ár oly magas lett, hogy az már a bánya bezárásával fenyegetett, ezért - 1854-ben Balázs Emil "bányanagy" tervei szerint készített - a sóbánya üregeit felfűzték egy, azt a várossal összekötő alagutra. Az alagutat úgy építették meg, hogy onnan síneken csillékben, majd szekerek segítségével lehessen szállítani a sót. Ez a nagyszerű bányászati megoldás aztán az elkövetkezendő majd' 80 évre új lendületet adott a tordai sóbányászatnak, de végül ez sem volt elegendő arra, hogy a sóbányászat itt gazdaságilag kifizetődő legyen, és a termelését 1932-ben megszűntették.

A bányajárás
A sóbánya fakapuján belépve egy 485 öl (920 m) hosszúságú, inkább pincéhez hasonlító alagútba, a Ferenc József galériába jutunk, ez a fővágat, a szállító alagut.

A vágat 526m hosszan földben halad és ezért félméter vastag kőfallal van biztosítva, de amikor beérkezik a sótelepbe, annak tömörsége és állékonysága miatt már nem szükséges a falazott alátámasztás, elmarad a biztosítás és az alagút szelvénye is megváltozik, a patkó alakról - négyszög keresztmetszetűre.

A galéria falán szabályos távolságokra egy-egy számot láthatunk cirkalmasan kőbe vésve, pirosra festve, ezek jelölik, hogy a vágatban hányadik öl-hossznál vagyunk (1 öl = 1,89 m).

Érdekes hogy, a hang csengése is megváltozik, amikor a kővel kifalazott alagútból a sóban kivájt alagútba érünk. A kemény, és sima sófelületekről a hang élesebben verődik vissza. A vágatban valamikor kisnyomtávú bányavasút volt beépítve, ezeken vontatták ki a sóval megrakott csilléket. Most a kősó talpon sétálhatunk.1948 és 1992 között a galériát pedig sajtérlelő pincének - raktárnak használták.

A bányában befelé haladva a Ferenc József galéria jobbra eltér, és egy mellékfolyosó vezet a II.József aknához, itt két terasz van kialakítva, fakorláttal lezárva - ez a visszhangok terme, melyet a harang alakú bánya kupolarészébe vágtak. A II. József aknában különleges visszhangjelenséget tapasztalhatunk: már az átlagos hangerejű beszéd is zsongásszerű, ám a sötét fejtési üregbe kiáltott szót legalább 12–14-szeresen halljuk vissza. Egy csattanás pedig olyan hangot kelt, mintha egész sortüzet lőttek volna ki a közvetlen közelünkben. Miután jól kikiábáltad magad és kellően kiborzongtál a visszhangoktól, egy palánkon lévő faajtón át térhetünk vissza a Ferenc József galériába, majd pár méter után egy másik elágazáshoz érünk, amelyik egy nyolcszög alakú teremben található hatalmas "gépezethez" vezet. Ez volt tkp. az aknaszállítógép.

Ezt - a máig minden részében eredeti darabokból álló - és fenyőgerendákból ácsolt szerkezetet körbe vezetett lovak hajtották - a lovak mély vájút tapostak a sótalpba a folyamatos körbenjárásban - és ezzel emelték ki a bányaüregekből a sóval rakott bőrzsákokat. A szerkezet fölötti aknában láthatóak a kerekek, amelyeken a szállítókötelek jártak. A szomszédos teremben találjuk a géra, deszkából épített pódiumát, melyre a mélyből kihúzott sót emelték ki, hogy innen csillékbe tegyék, melyeket aztán a kisvasúti síneken toltak ki a bányából.

A bányában minden fejtési tevékenységet kézi erővel, robbantás nélkül végeztek, s a maig napig láthatók a sófűrészek nyomai a falakon. Biztosításra, padozat építésre a sóbányában csak fenyőfaanyagot használtak, a gyantás fenyő bírja csak ezt a sós közeget, a faszerkezeteken és a falazatokon pedig vastagon kiválik a só.

Visszatérve a Ferenc József galériába - majd továbbmenve, a bányászok "felolvasó"termébe érünk. Itt kezdték a műszakot minden munkanap elején és fejezték be a végén a bányászok, az itteni polcokon tartották szerszámaikat és világítóeszközeiket. A terem egyik falába vájva egy kis kápolna van, amelyben sóból faragott oltárnál lehetett imádkozni. Ám a kommunista időkben, mint annyi mást, ezt is lerombolták, s ma csak egyszerű kis szentképek függenek a kápolna falán.

A terem közepén egy szép, faragott gerendákból ácsolt lépcső vezet fel és le, a valamikori - dombtetőn álló bányaigazgatósági épületektől ezeken a lépcsőkön lehetett a legrövidebb úton lejutni a bányába. Mivel ezt a járatot szinte kizárólag csak a bánya vezetősége használta, ezért az urak lépcsőjének nevezték. Ezen a lépcsőn leereszkedve, az egy szinttel lentebb található hatalmas terasz mellvédjéről a szintén harang alakú Mária Terézia bányába pillanthatunk le. A terasszal szemben érdekes jelenség látható: a bánya tetejéből beszivárgó víz kioldotta sót, a sóval telített víz a bánya falán lefolyva kicsapódott - megfagyott, a sót pedig a falon hagyta. Így keletkezett ez a csodaszép sóvízesés. A Mária Terézia bánya mélysége a süveg tetejétől az alján levő sóstóig 90 m, a külszíntől a bánya alja 112 m mélyen van. Összehasonlításképpen: Erdély legmagasabb templomtornya, a kolozsvári Szent Mihály templom a kereszttel együtt 80 m magas, tehát kényelmesen beférne a Mária Terézia bányába.
A Mária Terézia bányaüreg teraszáról újabb emeletnyire egy keskeny, fakorláttal védett, gyilokjáróra hasonlító, függőfolyosóra érünk, ahonnan megdöbbentő, ugyanakkor lenyűgöző látványban lesz részünk: a Rudolf akna legfelső szintjéről pillanthatunk be az alattunk húzódó monumentális, szédítően hatalmas térre.

A Rudolf akna mint egy hatalmas székesegyház, még hatalmasabb hajója, a hosszúsága 80 , szélessége 50 , magassága 40 m, felső harmada trapéz alakú, oldalfalai teljesen függőlegesek és 13 szintet kell keringve lelépdelni a fenyőfából ácsolt lépcsőházban a bánya talpára.

Majd minden emelet magasságában egy-egy évszámot látunk a sófalba vésve. Ezek jelölik, hogy abban az esztendőben hol volt a bánya alsó szintje. A Rudolf aknából 1867 és 1932 között bányászták a sót. Az akna alján, kilépve a lépcsőházból, a talpra érve eltörpülünk, szinte sújt az üreg nagysága, érezzük, hogy mily kicsiny is az ember, és mégis milyen hatalmas dolgokat alkotott. Körbenézve, figyelmünket a mennyezeten függő sósztalaktitok vonják magukra. A beszivárgó talajvíz kioldva a sót hosszú sócsipkék formájában csapja ki a trapéz alakú tetőn. A sósztalaktitok akár a 3 m hosszúságot is elérhetik, de nem tudnak nagyobbra nőni, mert saját súlyuk alatt letörve a mélybe zuhannak, ezért a bánya talpán ez a terület le is van zárva - körbekerítve fenyőléc kerítéssel. Az akna összefüggő teret alkot a Mária Terézia bányával, a bányatalpon korláttal elkerített "lelátóról" lenézhetünk a Mária Terézia bánya alján tátongó üregbe, annak sötétjében lévő sóstóra, ami a felgyűlt bányavizek tározója.

Visszakapaszkodunk a Rudolf akna tetejébe majd egy szűk lépcsősoron át térhetünk vissza a valamikori gyülekezőterembe. Innen a Ferenc József galérián továbbhaladva újabb terembe, a Gizella bányába érünk.

Ez a bánya a Rudolf akna párja lett volna, de amikor elkezdték a kialakítását, felhagytak a sóbányászattal, így a Gizella bánya befejezetlen, durva falfelületeivel olyan hatást kelt, mintha bármelyik pillanatban folytatnák a bányászok a só kifejtését.
A Gizella bányánál véget is ér a sóbánya látogatható része. A Ferenc József galéria azonban továbbfolytatódik és elvezet a harmadik, harang alakú, Szent Antalról elnevezett bányához, ebben még 1862-ben felhagytak a sóbányászattal, mert a bánya 108 m mélységben levő talpán már csak homokkal keveredett sót találtak.

A tordai sóbányát - dacára annak, hogy csak az 1990-es évek elején nyitották meg a nagyközönség előtt, az elmúlt egy évtized alatt Torda és egyben Erdély egyik nagy turista látványosságaként kezdik emlegetni. A bejáratnál kultúrált pihenőhely, eső elől védő féltető fogad, a bánya előtti téren és utcán megfelelő nagyságú parkolóhely van kialakítva.

Ezt az állandó 10C° körüli hőmérsékletű, 75–80% nedvességtartalmú, gyenge légmozgású - (0,02 - 0,2 m/s) sóbányát eddig is használták légúti betegségek kezelésére, a Rudolf-akna talpán labdázó, tollasozó, a Gizella bányában cselgáncsozni tanuló gyermekek, vagy csak padokon üldögélő, vagy sétálgató, gyógyulni vágyó felnőttek igazi szanatóriumi légkört varázsolnak ebbe a bányamúzeumba, a múlt és jelen közötti átjáróba. A hírek szerint pedig a közelebbi vagy távolabbi jövőben, a Rudolf aknában egy koncertterem létrehozását tervezik.

Dalmátkaktusz

Dalmátkaktusz tavaly nyár óta él velünk magyarhonban.
Szegény "édesanyjával" együtt kidobva találtuk tavaly nyáron Sv. Petarban egy murvával felszórt út mellett a bozótosban, mindenféle egyéb szemetek és építési törmelékek társaságában.
Kaktusz akkor még szoros kötelékben élt az anyukájával, teljesen a törzséhez nőve.
Az anyakaktusz már kezdett fonnyadttá válni, ezt a kicsit óvatosan elválasztottuk tőle, és mivel volt már egy szál gyökérecskéje, bíztunk benne, hogy túlélő lesz.
Olyan picike volt, hogy belefért egy félbevágott JANA ásványvizes palackba.
Az utazást Magyarországra nedves papírtörlőbe csavarva nagyon jól tűrte. Itthon aztán egy kis cserépben, homokkal kevert virágföldbe került, gondos kezek között megeredt, erősödött a sziklakert közepén, kitüntetett helyen. Az elmúlt telet a kazánház viszonylagos sötétjében töltötte, mert valószínűleg - már csak a származása miatt sem - a nem fagytűrő kaktuszok közé tartozik.
Kitavaszodott és dalmátkaktusz újra kikerült a sziklakertbe, májusra kinőtte a nevelőcserepet, átültettem egy 30 literes levágott műanyagvödörbe és ott nagyon megerősödött, igazi kamasz lett. Gyönyörű erős tüskéi lettek, ahogy kell ilyen kaktuszoknál.
Az idei első, korán - november 15-én leesett hó még a kertben találta és szegény biztosan nagyon idétlennek találta a helyzetét így behavazva ( képen mellékelve), ezért aztán gyorsan újra a kazánház száraz, viszonylag sötét és oltalmazó melegébe került téli pihenőre.

Razglednica - Amikor hiányzik a horvát szó

Előzmények ( mindig vannak).

Van úgy, hogy csak mennél valamerre, mert kell, a cél meg kialakul. Valamelyik májusi hétvégén leugrottunk Mohácsra enni egy fagyit, no és megnézni a Dunát, és ha már ott jártunk elmentünk a mohácsi történelmi emlékparkba is - ez pedig az Udvari határátkelő felé vezető útról közelíthető meg.

Persze a nagyon jól megépített "múzeumban" a tablókat böngészve jött a gondolat - a török had anno Eszék felől vonult fel a mohácsi csatatérre, kitaláltuk hát, hogy egyszer majd elmegyünk arrafelé, megnézvén a török hadi utat.

Kirándulás Eszékre 2007. pünkösd hétfőn

Kigondoltam az útvonalat, Mohács - Udvar - Pélmonostor - útba ejtve a Kopácsi rétet - Eszékre, majd Drávaszabolcs felé hazajönni, kellemes egynapos autós kirándulás, kunánk van itthon, nosza rajta, úgyis hiányzik már a horvát szó.

A Kopácsi rét

Horvátország észak-keleti részében, Baranyában, ott ahol a Dráva a Dunába ömlik, helyezkedik el a híres Kopácsi Rét. A pleistocen korban történt földmozgások következtében keletkezett, érdekes réti-mocsári vegetációval és sajátos állatvilággal, különböző mocsári madárfajtákkal és nagytestű emlősökkel (egyedülálló bellyei szarvas) – a régmúlt időből való Pannon-síkság egyedülálló darabját képezi. A 229 km2 területű Kopácsi Rét kitüntetett helyet foglal el az európai, sőt a világ hasonlóan védett területeinek listáján. A világ vízborította lápok–nádasok védelmét, megőrzését kezdeményező Ramsari Konvenció jegyzékén szerepel és előjegyezték az UNESCO kulturális és természeti örökség listájára is.

A Beli Manastir - Osijek útról, sok helyütt előre és jól kitáblázva, a könnyen megtalálható Kopács falu szélén elhaladva rendezett parkolóban landultunk a Kopacki rit -en, majd a talpas ház recepcióján a tisztesség kedvéért vettünk belépőjegyet. A hölgy kizárólag horvátul beszélt ( no meg "dujúszpikenglis?"). Sétáltunk egy jót a kis kanális mentén, ezerszám békák, vizimadarak és a közeli házakból idetotyogó libák és kacsák között.

Kicsit továbbautóztunk a töltésen lévő műúton, újabb parkoló és felirat - BROD - lesétáltunk a holtág mellé, rendezett kikötő és két kikötött sétahajó, sehol egy teremtett lélek, információ, menetrend sehol. Akkor döbbentem rá, itt igazán hétfő van, pünkösd itt nem ünnep. No azért egy jót sétáltunk a parton, Hugika szedett egy rakás tavikagyló héjat, meg vizicsiga házat, és a lányok jól belegázoltak a vízbe - kicsi láblógatás, lábszárítás - indulás tovább.

A hely valóban szép, de valahogy többet vártam tőle az internetes honlapja alapján http://www.kopacki-rit.com/. Valószínűleg ez a vidék itt ma, nem az ilyen autós kirándulós dologra volt kitalálva. Persze azért pár tájékoztató tábla (szigorúan horvát nyelven írva) jelzi is, hogy ez tulajdonképpen Prirodna park, horgászterület, és madár rezervátum.

Osijek - Eszék

Itt elsősorban a Drávára voltunk kíváncsiak és persze a Dráva partján álló a történelmi viharokat kiállott várra. Tvrda, ez a hivatalos neve, ami egyébként az vár és óváros, autóval is bejárható, de szinte bárhol leparkolhatsz, nincs még lezárva a forgalom elől, mint jó pár hazai városunk ilyen jellegű része. Találtunk a város szélén jó árnyékos parkolót egy régi nagy ház tövében és besétáltunk a hatalmas főtérre, mindenfelé építkezés, felújítás folyik, a délszláv háború megviselte Eszéket is rendesen. A háború idején esténként Pécsig hallatszott és látszott az ágyúzás moraja és a torkolattüzek fénye - félelmetes volt nekünk is. A főtérre végig kitelepülve a sorban álló kávézók, kocsmák, bárok kerthelységei, tele beszélgető vidám fiatallal. A folyópart felé vettük az irányt, felfedeztük a vár szélén álló középiskolát, az épületeken a mai napig a géppisztolyok golyóütötte sebei - mementónak.

A Dráva partján

A Dráva folyó pontosan ekkora volt, kávészínű vizét, nagyon erős sodrással, örvényekkel vitte a Duna irányába. A túloldalon a városi strandon (de jó is nekik, hogy ilyenük is van) a nyitás körüli munkálatok folyhattak, a kora délutánban a parton egy-egy sétáló vagy napozó pár, kutyát apportírozó bácsika, laza ürességben. A part ezen oldalán kizárólag a gyalogos, kerékpáros, görkorcsolyás forgalomra használatos aszfaltozott út, mintaértékű dolognak tartottam. Lám milyen jó is az, amikor egy megyeszékhelynek van folyója, és annak partján kialakítható ez.

A parti promenád, háttérben a vár és iskola

Visszafelé menetben a várfalon sétálgattunk és mivel déli irányból érdekes felhők jelentek meg, gondoltuk lassan elindulunk hazafelé. Az óvárosban még ettünk egy finom horvát fagyit,egy kis téren üldögéltünk, nagy kedvteléssel néztük, ahogy két - erősen idétlen - fiatal srác a hirtelen beállt kánikulában egy szökőkútban strandolt, no meg hatalmasakat "beleseggelve", lefröcskölte a sivítozó lánykoszorúból álló nézőközönségét. A tér szélén vettünk még egy pár falásnyi pekarek árut és irány az autónk.

Menekülés. A Drávaszabolcs felé vezető úthoz azonban át kell menni a városon, na ez az, ami akkor, és ott, nekem nem sikerült. Mire beértünk a városközpontba, akkora szélvihar kerekedett, hogy ilyet ritkán látni, a fél város a Drávában landolt, és ott, és akkor leszakadt az ég. Jókora felhőszakadás lett a szélviharból, a repülő palatetőket, hatalmas utcai napernyőket és faágakat kerülgetve sikerült egy benzinkúthoz bemenekülni, az úton úgysem tudtunk volna tovább menni, rádőlt egy nagy fa és hatalmas dugó is lett. No aztán hamarosan elhúzott Magyarhon felé a fergeteg. És a nyomában mi is.

Ebben a városban az ismeretlennek igen könnyű eltévedni, nekem is hamar sikerült egy körforgalomban, de azért nagy nehezen visszakecmeregtünk a Dráva hídig. Az INA benzinkúti és kizárólagos horvát nyelvű tájékoztatás alapján, miszerint: ulica Drina - pravo- megdonaldsz - lampa - levo - i most drina (és mindezt kétszer, a magyar "legyenszívesmégegyszer" kérésre - ugyanígy elismételve) nagyon hvala - mondtam erre én. Persze a Mc' Donalds-ba azért betértünk egy menüért Hugikának, ahol szintén csak horvát szó hangzott el - a mi - magyar - menü szavunkon kívül. Aztán az északi irányban távozó vihart követve, hazafelé vettük az irányt, a biztonság kedvéért a forgalomirányító rendőrt még megkerültem ( mutogatott, sípolt is az ott erősen, meg mondta is a magáét rendesen) és már kint is voltunk Eszékről.

Prológ

Az udvari határátkelőnél jó nagy sorok álldogáltak Madarska - ba beeresztésre várván, jó sok szerb (osztrák rendszámú Mercedesekkel), akiket a mi határőreink persze jól átvizsgáltak, hogy örüljenek. Minket meg félreállítottak a surranópályára, de azért haladgattunk mi is. A biztonság kedvéért, hogy még jobban érezzem magam, az okmányvizsgálatnál - de csakis a biztonság kedvéért - vámos is, határőr is jól megnézett minket, hol voltunk, mit hozunk és a nagy kérdés: " Mi volt ma Eszéken, hogy annyi sok magyar jön onnan?" Pünkösd hétfő - nekünk ünnepnap - mondtam nekik, na aztán annyiban maradtunk...

Erdélyben járva

"...mert itt nem az a kérdés,
hogy ki vesse el a jó,s hasznos magot,
hanem hogy el legyen vetve..." /Széchenyi/

Nos az előző bejegyzésnél ott fejeződtem be, hogy megérkeztünk oda, ahová elindultunk, Felsőújvárra. Rokonaink vártak minket aranyosan, kedvesen, étellel - itallal, ahogy illik. Némi pihenő után körülnéztünk, és ezt a kastélyt találtuk ott, no aztán itthon utánajártam, hogy ki fia - borjáé volt, hogy került oda és miért lett ilyen állapotja 2007-re, íme ezt a leírást találtam:
'' .....Nagyenyedtől É-ra, a Marosmelléki dombvidék területén, az itt DNy-ra kanyargó Maros bal partja közelében fekszik Marosújvár (Ocna Mureş) település. Már a rómaiak ideje óta lakott volt, első okleveles említése 1202-ben történik “Uyuar” (Újvár) alakban. Nevéből ítélve, már ebben az időben is volt vára, melyről azonban közelebbi adataink nincsenek. A várat első ízben egy 1357-ben kelt oklevél említi, amikor a Kökényes – Radnót nemzetség birtokában volt, akiktől talán vétel útján az erdélyi püspök kezébe került. 1576-ban már Báthori Kristóf vajdáé, aki 1581-ben Gálfi Jánosra hagyta. Mikor a Báthori családban később viszály keletkezett, Báthori Zsigmond fejedelem Gálfi Jánost 1592-ben várkastélyában elfogatta, Huszt várába hurcoltatta, és 1593-ban lefejezték. Ezután a fejedelem Marosújvárt Bodoninak, Gálfi elveszejtőjének adományozta. Mihai Viteazul vajda 1599-ben a várat hívének, Mihálcsa bánnak adta, aki rövidesen elvesztette azt. Bethlen Gábor fejedelem 1620-ban Siményfalvi Székely Mózes árván született egyetlen fiának, ifj. Székely Mózesnek juttatta a várat, a várossal együtt. I. Apafi Mihály fejedelemsége alatt szerezte meg Mikes Mihály, és e család birtokolta még a 19. század közepén is. 1856-ban lett gróf Mikó Imre birtoka, aki a kastélyt helyreállíttatta és kijavíttatta, miután a barokk stílusban átalakított várkastély 1848-ban leégett.

A középkori várból átalakított, romantikus stílusú várkastély egy dombon áll. Mai formáját az 1856-os újjáépítés során nyerte. Reneszánsz-barokk övezőfala előtt széles várárok húzódik. Egykori felvonóhidas kapuja ma is látható, igaz befalazva. Közelében egy román stílusú református templom romjai állnak.

Források:Kiss Gábor: Erdélyi várak, várkastélyok. Bp. 1987. 170-172. "

És bizony nagyon lerobbant állapotban van, közelébe menni nem is lehet, s talán nem is tanácsos, pedig gyönyörű helyen áll, ott a dombtető szélén és a sarok toronyfülkéből biztos pazar kilátás nyílhat a domb alatt, csendesen folyó Marosra. Az udvarában, már ami nincs bekerítve dróttal, egy román család él, onnan lehet kicsit jobban megnézni ezt a remek építményt. Működött itt a kastélykertben valaha egy pincészet is, mára az sem üzemel, csak egy - két elvadult gyümölcsfa és rózsalugas mutatja, hogy gondozott terület volt. Valahogy itt mintha megállt volna az idő?

Okosság a mai napra

A mákos-meggyes bableves egy olyan étel, ami úgy készül, hogy kettőt lapozunk a szakácskönyvben.

Ez a hely, ahol élek - Vasas

Vasas.
Pécs városától keleti irányban ~10 km-re, a 6-os főútról letérve, a Hármas-hegy előterében megtalálhatod. Festői környezetben két völgy és egy domb, beépítve régi DGT-s bányászkolóniával, sorházakkal, régi falusi és újabb, modernebb házakkal, sok zöldterülettel, művelt szántókkal, kertekkel, erdőkkel. Ide köt minden, itt születtem, itt nőttem fel, majd dolgoztam a helyi szénbányában, családot alapítottam, itt telepedtem le, itt mindent, s majdnem mindenkit ismerek, itt ismerem a sarkokat, a hangulatokat, az évszakokat, erősen röghöz vagyok kötve...
A falu történelme régmúltba visz, az első feljegyzés 1083 körül íródott, Asztrik apát a Vasas-hegy (Zengő) lábánál Pécsváradon szerzetesházat épített. Vasas falu 1270 - 1290 között az apátság birtoka volt. Az elnevezés, bár vitatott, vasbányászatra, vasművességre utalt, vitathatatlan tény azonban, hogy a falu fölötti patak mentén vashuták nyomaira bukkantak, bár az itt élő lakosság nagy része mezőgazdaságból, és a szénbányászatból élt.
A falu a történelem során mindvégig a pécsváradi várbirtokhoz kötődött,majd 1766-ban kőszéntelepet fedeztek fel és 1782-ben elkezdődött az iparszerű szénbányászat.
A bányászkodás fellendítette a települést, a Duna Gőzhajózási Társaság a bányaüzem közelében munkás sorházakat épített, kis kertekkel, ez a régi telep a mai napig áll, a régi formája nem sokat változott, egyes részei nagyon lehangoló látványt nyújtanak.
A bányaüzem 1993-ban bezárásra került, ettől kezdve a település egyre jobban "peremkerület" lett, bár közigazgatásilag Pécs város I.kerülete, legalábbis a helységnév táblája szerint. Szóval erős lepukkadásban van ez a valamikor szebb napokat látott település.

Erdélyben járva

"...mert itt nem az a kérdés,
hogy ki vesse el a jó,s hasznos magot,
hanem hogy el legyen vetve..." /Széchenyi/

A történés előzményei
Anyai nagyszüleim 1939 - ban Erdélyből települtek át Magyarországra. Nagyapám Miklóslakán, nagyanyám Székelykocsárdon született. Gyermekkoromban nagyszüleim sokat meséltek az ottani életükről,az ott élő emberekről, a vidékről, a Marosról és az Aranyosról, nagy árvizekről... és én megpróbáltam elképzelni milyen is lehetett...
Ezen a gondolati síkon maradt Erdély, a Marosmente sokáig. A rokonság persze ott élt, a kapcsolatot nem tartottuk, hír elvétve jött... tavaly nyáron levél érkezett Marosújvárról... látni kellene egymást... 2007. augusztus 20-án édesanyámmal és kisebbik lányommal útrakeltünk rokonlátogatásra.
Szalonta - Nagyvárad - Király-hágó - Kolozsvár - Torda - Felvinc útvonalon értük el Marosújvárt.

Ocna Mures - Marosújvár
A városba a Maros-hídon áthaladva szinte "beszakad" az utazó, első látványosság a szódagyár, vas fúrótornyokkal, düledező épületekkel, mint egy háborús övezet. A gyár mellett a régi városi sósfürdő - szanatórium széteső, elhagyott épülete, nagyon lehangoló látványa megdöbbentett. Mellette a városi park, falatnyi játszótérrel, a város főutcája az én baranyai szememnek túl szélesnek és nagyon rendezetlennek tűnt. Valami kimondhatatlan csalódottságot éreztem, nem ilyennek képzeltem el kisgyermekként.
Az út felkapaszkodott a gyár fölötti dombtetőre -Felsőújvárott voltunk, célba értünk, ide jöttünk. A falu elején a szódagyári lakótelep, mint Komló vagy Oroszlány, vagy Pécs meszesi '50-es években épített munkásnegyede, színtelen négyemeletesekkel - 40°-os kánikulában izzadva a déli melegben. Kicsit tovább haladva megérkeztünk rokonainkhoz, a Maros feletti domb szélén egy régi kastély udvarházában épített társasházba.
( folytatása lesz )

lehetlen azt tenni, amit szeretnél.

Nem mindig kaphatod meg azt, amit akarsz, erről szólt a Rolling Stones dala, utaznék mindig valahová, persze most időtájt csak képzeletben, szerencse, ebben a virtuális világban megtehető, de ....... nem vagy teljesen benne.